SZÉLVÉSZKISASSZONY FEL AKAR NŐNI - Most légy hősnő!

Iza a megbeszélt helyen volt szinte időben, ahogy a két srác is. A lányt – divatújságíróként is – lenyűgözte a fiúk lezser, de messziről stílusos, sportos eleganciája...

Antonion répafazonú kék farmer, fehér színű, de katonás stílusra hajazó lenvászon ing volt, könnyed pamut sállal a nyakában, míg Marco jó szabású grafitszürke nadrágban, vajszínű, leheletvékony hosszú ujjú felsőben és fekete, hosszított fazonú, oldalt két zsebes, gombolós Tommy Hilfiger kardigánban volt. (Azért kellett ezt ilyen részletesen leírni, mert Iza is így tette volna, mélyről jövő szenvedéllyel viseltetett ugyanis a ruhák iránt. Meggyőződése volt, hogy előző életében Chanel estélyi ruha volt egy gazdag francia (vagy olasz?!) nő gardróbjában.)

Egy közeli kis helyes, kockás terítős, mindenféle flancot mellőző trattoria teraszán találták magukat, amely tömve volt vendégekkel. Könnyed paradicsomos pasta, vörösbor, rozmaringos tepsis burgonya roston sült báránnyal és hand made tiramisu. Iza már nem attól félt, hogy elrabolják, és egy bokorban találják meg trendi outfitjében, sápadt arccal a földet bámulva – bírta a drámai fordulatokat és drámainő-alakokat –, hanem attól, hogy kidobja a taccsot ennyi kaja után.

Aludni lett volna most jó, de hát ilyen botorságot könnyen hesseget el az ember, ha ennél izgalmasabb dolgot is csinálhat. A vacsora kedves-vicces hangulatban telt, sokat nevettek a csenevész angol mondatokon – a két srác angolja elég hardcore volt –, a kreatív megoldásokon, ahogy próbálták vizionálni egymás előtt a mondanivalót. Iza mindkét srác felé ugyanannyi figyelemmel viseltetett, de ügyesen szórta buja pillantásait és részesítette hol az egyiket, hol a másikat apró mozdulatokban. Meg kellett fogni a srácok ruháinak anyagát, megtapintani a karóra bőrszíját, vagy egyszerűen hozzáérni a másik karjához, lábához, véletlenül.

A vacsora után rövidke bandázás az utcán az autók előtt – az olasz fiatalok gyalog siettek a közeli szórakozóhely felé, miközben vidám Ciao!-val üdvözölték a srácokat, egyik-másik kisebb társaság meg is állt, és váltottak pár gyors mondatot. Miután minden fontos személy lepacsizott náluk, beültek az autóba és halk zene mellett elindultak felfedezni Rómát.  Átkeltek a Teverén (hídon), majd apró szerpentinen az egyik domb teteje felé igyekeztek. Egyre kevesebb volt a szembe jövő autó, egyre sötétebbek az utcácskák, és egyre messzebb kerültek a város zajától. A központi zár is kattant egyet.  Zárt, és nem nyitott. Iza gyomra elkezdett remegni, és valóságos fájdalom hasított belé, mikor konstatálta, hogy úgy ült be a kocsiba, hogy nem jegyezte meg a rendszámot. Szíve vadul kalapált, és fürgén forgatta tekintetét az autó belsején, hátha talál valami használható infót: egy elöl hagyott forgalmit, egy névjegykártyát, bármit. Idegesen kivette a mobilját a táskájából, és fel-alá forgatta, miközben próbált könnyedén részt venni a társalgásban, ami nem szólt nagyjából semmiről sem. Az autó egyre gyorsabban tépett felfele a szerpentinen, a srácok pedig olaszul paroláztak és hangosakat nevettek. Antonio egyszer csak lekapcsolta a rádiót, Marco pedig hátulról – Iza ült az anyósülésen – Iza szemére tette a két kezét és a fejét a háttámlának nyomta. A hirtelen mozdulattól és döbbenettől Iza kiejtette kezéből a telefont, amely valahol az ülés alatt landolt.

Folytatása következik!


Fotó: profimedia.hu

Berill Izabella