SZÉLVÉSZKISASSZONY FEL AKAR NŐNI - Le petite mort (Kis halál)

Az élet és halál körforgása nem csak egyszer van jelen az életünkben. Ha megnézzük, minden évben, olykor minden hónapban, de sokszor naponta szembesülünk vele.

Mindig meghalunk egy kicsit, mikor véget ér egy szerelem, amikor felmondunk a munkahelyünkön, amikor befejezünk egy iskolát, vagy végérvényesen összeveszünk valakivel. Akkor is, amikor dobozokba rakjuk össze mindennapjaink kis kacatjait, és utoljára fordítjuk rá a kulcsot a megszokott zárra. S meghalunk mindannyiszor, amikor orgazmust élünk át. Kutatások igazolják, hogy minden átélt orgazmus során 3 másodpercre kómába zuhan az ember, s az orgazmus pillanatában az agy szó szerint kikapcsol. Aztán megnyugszik, újra szabályosan veszi az ember a levegőt, s átsétál a következő kis halálba.

Szeretek így meghalni, mert mérhetetlen izgalommal tölt el az új iránti vágy, a remény és gondolat szele, s a hit, hogy bármi is jön, jó lesz. Három és fél évet zárok most le, teszem a megfelelő fiókba, s rakok rendet a fejemben. Nem voltam igazán soha boldog mellette. Pedig lehettem volna, hiszen maga volt a tökély. Nagyon okos, helyes, hűséges, segítőkész, jól nevelt, jól szituált, türelmes és figyelmes. Mégis, valami a kezdetektől fogva hiányzott. Nem mindegy, hogy a halálokhoz vezető út mivel van kikövezve. Azt akarom, hogy izgalommal, vággyal, olykor félelemmel, egyszóval: adrenalinnal legyen meghintve a biztos út. Sokat kérek? Vibrálni akarok, csillogni a szerelemben, s nem leélni, hanem megélni az életet. Aludni ráérek öregkoromban is, nem igaz?

Izabella így elmélkedett, mint oly sokszor. Legtöbbször – mint most is - vezetés közben, tövig nyomva a gázt, és száguldozva az autópályán tudott kikapcsolni. Mindig ilyenkor szűnt meg a világ, ilyenkor talált a legjobban magára, ilyenkor hallotta igazán a gondolatait. Nemegyszer ébredt ijedve ebből az állapotból a garázs kapujában, amikor kiszállva az autóból, nem tudta visszaidézni, melyik úton ért haza, és látott-e útközben lámpákat, autókat, egyáltalán, részt vett-e a forgalomban úgy, ahogy kell? Ilyenkor, kissé remegve, megígérte magának, hogy többet nem lesz ilyen, 100 %-osan ott lesz a kormány mögött, és képben lesz, hiszen nem kockáztathatja sem a saját, sem mások életét. Hányszor, de hányszor fogadta ezt meg, s azóta is hányszor, de hányszor kellett szembenéznie a döbbenetet okozó érzéssel, hogy megint nem tudja, hogyan jutott haza.

A garázs nem az övé, ahogy a lakás sem, ahol most lakik. Miután elköltözött a barátjától, egy barátnője lakásában talált menedéket, amíg összeszedi magát, és új életet tud kezdeni. Bár fájt a szakítás, a megszokottól való elválás, és az élmény, amelyet kudarcként élt át, tudta, hogy jó döntést hozott. Szeretett meghalni, szeszélyes Néróként mindent felégetni maga mögött, hogy aztán új alapokra építkezve újabb üvegpalotát húzzon fel. Vágyta a véget, s ha nem jött, hát elébe ment ő maga. Bár hirdette, hogy fontosak az árnyalatok, az átmenetek, a szerelemben nem ismert megalkuvást. Abban számára valami vagy fehér, vagy fekete volt, nem bírta, ha valami nem tökéletes. Ennek is köszönhette, hogy előbb-utóbb minden kapcsolata véget ért. A szerelemben nem volt küzdő típus. Jobban mondva küzdött, egy bizonyos szintig, de ha fejébe vette, hogy csorba esett a szerelem oltárán, vagy árnyék vetődik a Boldogságra, rendszerint felállt és dobbantott.  Ellenben hatalmas álmodozó volt, és az élet többi területén – tehát csak a nagybetűs SZERELEM volt kivétel – nagy harcos hírében állt. Hősnő volt.  Nem bírta a túlcsordult állapotot, a telítettséget, az érzést, hogy minden jól van úgy, ahogy van. Küzdő és hedonista alkat volt, igazi szüfrazsett – bár néha már ő maga is belefáradt a kiharcolt szerepeibe – két lábon járó jin-jang ikon. Mindig egy dolgot akart: egyszerre bírni, olyan dolgokat, amelyek egymást kizárják. Az éjjel a nappalt, a hideg a meleget, a szép a csúnyát, a gonosz a kedveset, a magas az alacsonyt, a messzi a közelit, a pörgős éjszaka a csendes nyugodtat, az élet a halált.


Fotó: profimedia.hu

Berill Izabella